A Vasárnap hetilap interjúja.

2020. március 10.

Amikor a Fontána bárban kivégezték a helyi maffia tíz tagját, te még alig voltál tízéves. Emlékszel az azt megelőző nyomasztó, félelemmel teli hangulatra, amely a kilencvenes években rátelepedett Dunaszerdahelyre?

Zselézett hajú, bőrkabátos figurákra, nagy fehér Mercedesekre emlékszem, és hogy apám azt mondta, ilyen autókkal csak effélék járnak. E. T. Peti, az egyik legismertebb alvilági figura visszarúgta nekünk a labdát, amikor fociztunk a lakótelepen. Félelmet nem éreztem, gyerekként fel sem fogtam, mi folyik a városban, csak később, a visszaemlékezések alapján tudatosítottam, hogy itt a mindennapi lét része volt a veszélyérzet.

Mikor döntötted el, hogy könyvet írsz a helyi maffiáról?

Inkább úgy mondanám, hogy belecsöppentem a történetbe. Mindig érdekeltek a maffiasztorik, de inkább regényekben, filmekben. Dunaszerdahelyen nem nagyon volt téma a helyi alvilág, mert bár a városban mindenki tudta, ki kicsoda, bölcsebb volt hallgatni. De amikor a maffiatagok már egymást kezdték gyilkolni, és egyikük attól való félelmében, hogy ő is sorra kerül, jelentkezett a rendőrségen, elkezdődött a maffiaper, amelyről a Paraméter munkatársaként tudósítottam. A beismerő vallomásokból aztán olyan megdöbbentő információk derültek ki, hogy elkezdtem azon gondolkozni, ezt összefoglalom.

Nehéz volt kibogozni, ki mikor kivel tartott, és min veszett össze?

A lényeg az volt, hogy átlássam a különböző bűntények sorrendjét és indítékait. Ebben a bűnszervezetben az volt a munkamódszer, hogy futószalagon gyilkolták az embereket: az elején azért, hogy elfedjék a gazdasági bűncselekményeket, amelyeket elkövettek. Ők voltak az úgynevezett fehér lovak, akiknek a nevére cégeket alapítottak, majd amikor kényelmetlenné váltak, ezeket az embereket eltették láb alól. A második szakaszban már egymás sorait ritkították, először a rivális bűnszervezetéit, később már bandatagok egymást is, mert a saját embereikben sem bíztak.

A könyv első részéből az derül ki, hogy a megírásában nagy segítségedre volt Jaroslav Spišiak volt járási rendőrparancsnok, későbbi országos rendőrfőkapitány. Könnyen kötélnek állt?

Talán azzal győztem meg, hogy azokról az évekről nem lehet teljes képet alkotni anélkül, hogy bűnüldözési szempontból is látnánk, mi történt.

A leírtak alapján már-már legendás hősnek tűnik, csak az furcsa egy kicsit, hogy ezeket a történeteket mind ő meséli el saját magáról. A helybeliek is ilyennek látták őt, így emlékeznek vissza rá?

Igen, mert ő volt az első, aki szembe mert szállni a maffiával, és máig olyan személy hírében áll, akit soha semmivel nem tudtak kompromittálni. Azért mesél magáról a könyvben, mert a koncepció az volt, hogy az ő történetei alapján próbálom megvilágítani, hogyan fajulhatott Dunaszerdahelyen a helyzet odáig, hogy lépten-nyomon holttestekre bukkantak a helybeliek. A későbbiekben az alvilági történéseket is annak alapján írtam le, amit a szereplők a bírósági tárgyalásokon elmondtak.

Jaroslav Spišiak utólag is úgy látta, hogy mindig jól ítélte meg a helyzetet? Boris Drevenákról, akit ő ajánlott a járási rendőrparancsnoki posztra, és később is a végletekig támogatott, például kiderült, hogy a maffia embere volt.

Ezt, gondolom, nagyon bánta, de Drevenák nemcsak őt csapta be, hanem a közvetlen kollégáit is. Évekbe telt, míg rájöttek, hogy kettős játékot játszik, és még most is lépéselőnyben van, mert hiába ítélték el tizenhét évre, külföldre szökött, és bottal üthetik a nyomát.

Minek tulajdonítható, hogy épp Dunaszerdahelyen állt össze egy ilyen nagy hatalmú, magamutogató és könyörtelen alvilági banda? Hogy magyarok voltak, és a szlovák bandák nem értették, mit terveznek, kivel szövetkeznek, nem magyaráz meg mindent. Volt ebben egyfajta kivagyiság is?

A kivagyiság a többi hazai bűnszervezet tagjaira is jellemző volt, de a rendszerváltás után a Csallóköz volt Szlovákia leggazdagabb régiója, és ez jó táptalajnak bizonyult a szervezett bűnözés számára. Úgy gondolom, pár vagány fiú nagyzolásával kezdődött az egész, akik szétvertek néhány diszkót, megzsaroltak egy-két kereskedőt, és evés közben jött meg az étvágy. Látták, hogy ez működik, nyilván tanácsot is adott nekik valaki, talán épp Magyarországról, és egyre merészebb dolgokra vállalkoztak. Így jutottak el a számlázástól a védelmi pénzek beszedésén és az alkoholpancsoláson át az olajszőkítésig. Nem szeretnék spekulációkba bocsátkozni, de szerintem a lényeg az, hogy volt itt néhány agyafúrt, mindenre elszánt gazember, akik fel voltak készülve arra, hogyan lehet a rendszerváltás utáni zavarosban halászni, a joghézagokat kihasználni. A kegyetlenkedések, gyilkosságok csak később jöttek, amikor már a veszélyes tanúk elhallgattatásáról, vetélytársak likvidálásáról volt szó.

Beszéltél is valakivel az érintettek közül?

Igen, de leginkább abból dolgoztam, ami a tárgyalásokon elhangzott. A régi bírósági határozatokat és a korabeli sajtót is tanulmányoztam.

A könyvben nagyon élethű, hátborzongató párbeszédek is vannak. Ezeket is idézed?

Ezeket pont így mondták el a vádlottak a tárgyaláson. Nagyon vigyáztam arra, hogy semmit ne tegyek hozzá.

Dunaszerdahelyen máig élnek az elítéltek hozzátartozói. Reagált valaki a könyvedre?

Nem, teljes csend honol azon az oldalon, és nem is számítottam másra. Mit is mondhatnának, hiszen egyrészt senki nem tehet arról, mit követ el a hozzátartozója, másrészt nagyon jól tudják, hogy ami a könyvben van, igaz. Sokat gondolkoztam azon, közérdek-e, hogy ezek a dolgok napvilágra kerüljenek, és úgy döntöttem, a nyilvánosságnak joga van tudni, mi történt itt a kilencvenes években, s mindez miért történhetett meg.

A könyv helyenként ugyan sokkoló, de nem hatásvadász. Nagyon vissza kellett fognod magad?

Ügyeltem arra, hogy ne dramatizáljam túl a dolgokat, mert önmagában is elég drámai ez a történet. Sok véres, drasztikus részletet, amely a bíróságon elhangzott, inkább le sem írtam.

Horváth Lehel húsdarálójára gondolsz?

Arra is, de több hasonlóan durva dologról számoltak be az elkövetők a tárgyalóteremben. Csak azokról a bűncselekményekről írtam, amelyekkel kapcsolatban már jogerős ítélet született, de a mai napig vagy harminc, ehhez a csoporthoz kapcsolható gyilkossági ügyet vizsgál a rendőrség. Több közülük talán még gyomorforgatóbb, mint a holttestek ledarálása.

Nincs vége! A teljes interjú elolvasható a Vasárnap hetilap weboldalán.