Az Új Szó könyvkritikája.

2020. január 26.A 2000-es évek elején az a vicc járta Dunaszerdahelyen, hogy a helyi Fontána bár a világ legbiztonságosabb helye, mert kétszer ugyanott nem követnek el merényletet. 1999. március 25-én ugyanis ott lőtték le a helyi maffia tíz tagját, akiknek az emlékét a vendéglátóhely homlokzatán réztábla őrzi, a kisváros lakói pedig nem feledkeztek meg róluk. 

Az a terror, amelytől Dunaszerdahely és környékének lakói csaknem egy évtizedig szenvedtek, mások számára elképzelhetetlen. Az ország nyugodtabb tájain legfeljebb szörnyülködve olvastuk, hogy hol egy holttestet találtak valahol a város szélén, hol egy levágott fejet a város közepén, de a mindennapokról és főleg az estékről, amikor jobb volt elkerülni a nyilvános szórakozóhelyeket, fogalmunk sem volt.

Stílusérzék és akasztófahumor

Egészen mostanáig tartott ez a tájékozatlanság, mert Barak Dávid Elásott igazság című könyve pontos látleletet és hangulatjelentést ad a kilencvenes évek Dunaszerdahelyéről és az ottani maffia módszereiről. A rendkívül olvasmányos, jó stílusérzékkel, olykor már szinte akasztófahumorral megírt könyv arra a kérdésre keresi a választ, hogyan válhatott Dunaszerdahely a bűn fővárosává, és a végére ki is derül: a nyelvi és kulturális elszigeteltsége révén. Mivel az ottani nehézfiúk alig vagy csak rosszul beszéltek szlovákul, sem a szlovák alvilági csoportokkal nem ápoltak különösebben jó kapcsolatokat, sem a távolabbról jött rendőrök nem értették, mit terveznek.

A hazaiak pedig vígan együttműködtek velük, míg aztán jött Jaroslav Spišiak, és sorra elvágta ezeket a szálakat. 2001-ben pedig akaratlanul is újravarrta, amikor az országos rendőrfőkapitányi posztra való távozásakor azt a Boris Drevenákot ajánlotta utódjául,  aki a bűnszervezet beépített embere lett a rendőrségen. Sőt, Spišiak később még a Szervezett Bűnözés Elleni Hivatal nyugat-szlovákiai részlegének vezetői posztjára is kinevezte, és akkor is a védelmébe vette, amikor a beosztottjai már nem voltak hajlandók  együttműködni Drevenákkal, mert látták, kiket szolgál és miért.

Spišiak legendáriuma

Mindezek ismeretében kicsit furcsa, hogy a könyv bevezető része szinte olyan, mintha legendák gyűjteményét olvasnánk a rettenthetetlen és bölcs Jaroslav Spišiakról.  Ráadásul mindegyiket ő meséli el saját magáról, ami az elévülhetetlen érdemeit elismerve is kezd az első tíz oldal után kicsit sok lenni. Szerencsére, mire ráunnánk, a szerző is vált és elkezdi felvázolni a szerdahelyi maffia felemelkedésének történetét.  A könyv itt már beszippantja és nem engedi el az olvasót, mert a történet izgalmasabb és durvább, mint a legvéresebb skandináv krimik – még úgy is, hogy tudjuk, mi lett a vége. Ilyet kitalálni nem is lehet, ez tényleg a brutális valóság és  Barak Dávid úgy mutatja be, hogy aki nem volt ott, az is maga előtt látja a Csallóköz mindenható urát, Pápay Tibort, a Raisz testvéreket, Csontit, kis Cinét, Félnyelvűt, a féktelen mulatozásokat, a határtalan erőszakot, a mérhetetlen magamutogatást.  A szerző olyan sodró lendülettel meséli el a tíz rettenetes év történetét, olyan hely- és  mentalitásismerettel, amire csak egy másik csallóközi lehet képes – még ha fiatalsága okán – szerencsére – nem tapasztalta meg saját bőrén a maffia fénykorában elkövetett kegyetlenséget.  De akik igen, azoknak biztosan ismerősek a Horváth Lehel húsdarálójáról, Sipos Milán eltört kezeiről, a félholtra vert Hír Janiról, a felrobbanó bombákról, a határban elásott, fertőtlenítővel lelocsolt holttestekről szóló történetek.

Megdöbbentő kordokumentum

Amiről évekig csak suttogtak a helybeliek, mert az életben maradt maffiózók még köztük jártak, azt most Barak Dávid leírta, sőt, többet tett ennél, azt is levezette, hogyan jutottak az egykori birkózók a  „faktúrázástól” a postakocsik kirablásán és védelmi pénzek beszedésén át egészen a szeszpancsolásig és az olajszőkítésig, a rablásoktól és verekedésektől a gyilkolásig.  

A fecsegő felszín alatt megdöbbentő kordokumentum a könyv, ezért is kár, hogy a történet elmesélésekor nem  hivatkozik forrásokra – a bírósági tárgyalásokon elhangzottakra, rendőrségi jegyzőkönyvekre, korabeli sajtóra. Igaz, hogy sokkal olvasmányosabb, amikor úgy ír le egy párbeszédet két maffiózó között, mintha maga is tanúja  lett volna, de még hitelesebb lenne, ha azt is feljegyzi, minek alapján gondolja, hogy ezek a mondatok hangzottak el, és a dolgok úgy történtek, ahogy leírja. A végén ugyan van egy rövid összefoglaló arról, hogy az igazságügyi szervek meddig jutottak az ügy felderítésében, de ez kevés ahhoz, hogy az  olvasó meg tudja különböztetni, mi a történetben fikció és mi tény.

Bár egy ilyen maffiasztoriban, amelynek szinte minden szereplője a sírba vitte magával a titkait, ez talán nem is lehetséges. Így is kaptunk egy rendkívül izgalmas és megrázó történetet, amely tetszik, nem tetszik  nemcsak a maffiózókról, de a környezetükről is szól. És ha az elolvasása után még a Kuciak-per tárgyalásáról szóló híreket is elolvassuk, azon is elmerenghetünk, mi lehet az oka annak, hogy Dél-Szlovákiában ilyen rendkívül sok a gengszter és a bérgyilkos.

Írta: Vrabec Mária