A legolvasottabb magyarországi hírportál, az Index.hu interjúja az Elásott Igazság c. könyv szerzőjével.

2020. január 16.

Kilenc gyilkosság ügyében már jogerős ítélet született, de a rendőrség további harminc olyan gyilkossági ügyet vizsgál, amely a felvidéki magyar maffiához köthető. Az Elásott igazság című könyvében Barak Dávid dunaszerdahelyi újságíró a szlovákiai magyar szervezett alvilág történetét írta meg a rendszerváltástól napjainkig. A horrorisztikus részleteket sem mellőző történet két, egymással rivalizáló bandáról, a bandákat vezető két vérszomjas keresztapáról, Pápay Tiborról és Sátor Lajosról, az ő felemelkedésükről és bukásukról szól. A szerzővel beszélgettünk.

Egészen döbbenetes az a brutalitás, ami kilencvenes évek csallóközi magyar maffiáját jellemezte: levágott és a város központjába kitett fej, emberek ledarálása és még sorolhatnánk. Röviden a sztori: Dunaszerdahelyen a rendszerváltás után egy Pápay Tibor nevű maffiózó által vezetett banda uralkodott, ez a csapat egy Sátor Lajos vezette szervezettel állt harcban. Az ellenségeskedés odáig vezetett, hogy Sátorék 1999-ben a dunaszerdahelyi Fontana bárban lemészárolták a Pápay-féle csapat mind a kilenc tagját, a bandavezérrel együtt tíz embert, ez volt az úgynevezett tízes gyilkosság. Ezután a Sátor-féle csapat uralkodott tovább Sátor 2010-es haláláig. Mi lehetett az oka annak, hogy Dunaszerdahely ennyire véres hellyé vált és a valóság sokszor hátborzongatóbb volt, mint a klasszikus gengszterfilmek történetei?

Ez a történet valóban felülmúlja minden gengszterfilm és sorozat forgatókönyvét. A dunaszerdahelyi maffia felfoghatatlan bűnöket követett el, és a világ legbrutálisabbjai közé tartozott, ami pedig még elképesztőbb, hogy húsz évnek kellett eltelnie az 1999-es dunaszerdahelyi tízes gyilkosság óta, hogy legalább bűnjeik egy rész a felszínre kerüljön. A ’90-es és 2000-es évek szlovák maffiafőnökei már rég halottak, vagy a börtönben ülnek, a csallóköziek azonban 2016-ig szabadon élték életüket. Az, hogy eddig húzták szabadon, talán arra vezethető vissza, hogy a csallóközi magyarság egy társadalom a társadalomban. A többségi nemzet, a szlovákok eleve nem érdeklődnek túlságosan a magyarok iránt, a Csallóköz 100 ezer lakosa pedig egy zárt közösséget képez – vagy legalábbis képezett az utóbbi évtizedekben. Mivel szinte mindenki magyarul beszél, az állami szervek és hatóságok vezető posztjait is olyan személyekkel kellett feltölteni, akik tudtak magyarul – tehát helyiek voltak -, és egy ilyen kis térségben mindenki talál egy ismerőst a megfelelő helyen. Ez pedig jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy bizonyos dolgokat könnyebben a szőnyeg alá lehetett söpörni.

Ráadásul a dunaszerdahelyi maffia fénykorában, a kilencvenes évek második felében a helyi rendőr-kapitányságok jogköreit megnyirbálták, és a gyilkossági ügyekben a megyei kapitányságok nyomozói voltak hivatottak eljárni – Dunaszerdahely esetében a nagyszombatiak.

Ők persze egy szót sem beszéltek magyarul, teljesen el voltak veszve itt, és a legjelentősebb bűncselekményeket képtelenek voltak felderíteni.

Nem szabad elfelejteni, hogy a szlovák alvilág különösen kegyetlen volt, 1997-ben fél év alatt 80 robbantásos merénylet történt. A csallóközi helyzetre pedig rátett még egy lapáttal, hogy ebben a zárt közösségben könnyen el lehetett bújni a magyar nyelv mögé, a többségi társadalom pedig – ahogy nagyrészt ma is – egyszerűen nem érdeklődött a “déliek” iránt.

Szlovákia a rendszerváltáskor hasonló dolgokon ment keresztül, mint Magyarország, a vadkapitalizmus szülte gengszterizmus idehaza is jelen volt, de a szlovákiai magyar bűnözők, sőt úgy általában a szlovák bűnözők viszont mintha sokkal gátlástalanabbak lettek volna, mint a Magyarországon élő “kollégáik”. Ennek mi lehetett az oka?

A választ elsősorban talán ott kell keresni, hogy az az időszak, amikor a rendszerváltás után “lekapcsolták a villanyt”, és mindenki lophatott, azok pedig különösen, akik a kormány közelében voltak, sokkal durvább volt Szlovákiában, mint például Magyarországon. Ahogy máshol, úgy a privatizáció, a gazdasági csalások, az olajozás itt is az alvilág és a politikai hatalom együttműködésében valósultak meg, de Szlovákiában már a ’90-es évek legelején a mindennapi gyakorlat részévé vált az esetleges tanúk, strómanok eltüntetése.

A titkosszolgálat fokozatosan szabadjára engedte a maffiát, velük végeztettek el piszkos munkát, minek következtében a gengszterek szinte érinthetetlenné váltak. A “koraszülött” demokráciában ráadásul Vladimír Mečiar került hatalomra, akinél gátlástalanabb politikust talán nem is termeltek ki a posztszocialista országok, az ő “uralkodása” rányomta a bélyegét Szlovákia jövőjére. Elég csak arra gondolni, hogy miután a ’90-es évek közepén elpártolt mellőle egykori párttársa, Michal Kováč államfő, a titkosszolgálat első számú feladata volt, hogy lemondásra kényszerítse valahogy az elnököt. Kováčra fián keresztül akartak nyomást gyakorolni. A srác ellen Németországban egy gazdasági bűncselekmény miatt zajlott büntetőeljárás, de a kiadatási egyezmények hiányában szabadon mozoghatott Szlovákiában.

Aztán 1995-ben egy nap a titkosszolgálat kommandója elrabolta őt, megverték, eszméletlenre itatták, majd egy osztrák rendőrőrs mellett hagyták a kocsijában, és szóltak a zsaruknak, hogy egy körözött bűnöző van a parkolójukban…

Arról már nem is beszélve, hogy miután a titkosszolgálati akció egyik résztvevője úgy döntött, vallomást tesz az emberrablással kapcsolatban, külföldön kellett bujkálnia, és bizonyítottan ügynököket küldtek utána, akiknek likvidálniuk kellett volna őt. Vele végül nem sikerült végezniük, de egy közeli barátját, aki a kapcsolattartója volt, Róbert Remiášt 1996-ban autójában robbantották fel Pozsonyban.

A kilencvenes években miben utazott leginkább a felvidéki magyar maffia?

A Csallóközben eleinte a számlacsalások voltak a leginkább elterjedve – melyek elkövetői az állami gyárakból fizetési haladékkal elhozták az árut, de a vételárat sosem térítették meg. Az ilyen csalásokból származó árut eleinte “feketén”, maguk értékesítették a bűnözők, de aztán egy egész vállalkozói réteg meggazdagodását segítették ilyen módon – az üzletemberek már legálisan el tudták adni a gyáraktól kicsalt árukészleteket – ami lehetett a fogkefétől, a hűtőgépeken keresztül az alkoholig bármi. A legelterjedtebb bűncselekmények jelentős részét képezték az autólopások, illetve a lopott kocsik külföldre csempészése is.

Később a megrendezett biztosítási csalások is divatba jöttek, mondjuk egy kamionnyi cigaretta tűnt el egy raktárból, ami persze sosem volt ott. Aztán az olajozás, a szőkítés, illetve a lopott gázolajbiznisz hódított. Közben – egészen a 2000-es évekig – a védelmi pénz is jelentős bevételi forrást jelentett az alvilág számára, aki nem akart problémát, annak fizetnie kellett – és nemcsak a szórakozóhelyeket vagy a kocsmákat fenyegették, hanem szó szerint szinte mindenkit, aki üzletelt. Később pedig, amikor már az erőszaknak némileg el kellett tűnnie a felszínről, az ÁFA-csalások domináltak – melyeknek a korlátlan készpénzes számlakiegyenlítések és a kézzel írt fuvarlevelek korszakában semmi nem szabott határt. Az áfázás a 2000-es években csak a dunaszerdahelyi maffia konyhájára százmillió forintnyi összegeket hozott havonta. És persze a bérgyilkosságok elkövetése is komoly, alkalmi pénzszerzési lehetőséget biztosított az itteni alvilág számára.

Azt tudjuk, hogy a két keresztapa, Pápay Tibor és Sátor Lajos is rendkívül kegyetlen ember volt. De miben különböztek egymástól? És egyáltalán: milyen “képességek” kellettek ahhoz, hogy valakiből Szlovákiában maffiafőnök lehessen?

Szlovákia területén jellemzően mindig azok az emberek uralták az alvilágot, akik az adott régióban a legrettegettebb gyilkosok voltak. Dunaszerdahelyen sem volt ez másként.

Pápay egyébként pont a tízes gyilkosság előtti hónapokban kezdte felismerni, hogy ideje végleg eltüntetni azokat a nyomokat, melyek a klánja által korábban elkövetett bűnügyekhez vezetnek, valamint mérsékelnie kell az általa fenntartott utcai terrorrt is. Ez mind azt a célt szolgálta volna, hogy a későbbiekben “tiszta” emberként uralhassa a környéket. Viszont ha figyelembe vesszük azt, hogy a ’90-es évek szlovák “keresztapái” közül szinte senkinek nem sikerült tisztára mosnia magát, és a legtöbben holtan vagy a börtönben végezték, nem túl valószínű, hogy épp neki sikerült volna a túlélés. És hát 1999-ben megtörtént a tízes gyilkosság, aminek kilenc társával együtt ő is áldozatául esett.

Sátor Lajos személye pedig nemcsak szlovák vagy magyar, hanem európai szemmel nézve is egyedi eset.

Tíz éven keresztül mindenkit kiirtott maga körül, aki veszélyt jelenthetett rá a tízes gyilkosság vagy más bűnügyek kapcsán.

Ebből kifolyólag pedig – és abból, hogy 11 évig menekülni tudott az igazságszolgáltatás elől – nem létezett nála rettegettebb ember.

Nincs vége! A teljes interjú elolvasható az Indexen.