(…)

Miután a rendőrök az ezredforduló után kitúrták Vida egykori szerdahelyi házából, Sátor Lajosnak új főhadiszállás után kellett néznie. A Csallóközzel szomszédos Mátyusföldön található apró zsákfalu, Alsóhatár tökéletesnek bizonyult erre a célra. A településre csupán egyetlen aszfaltozott közút vezet a tőle északra fekvő Királyrév irányából. Keletről és délről szántóföldek határolják, nyugati irányból pedig a Feketevíz nevű folyócska húzódik mellette, melyen messze-távol csupán egyetlen hídon keresztül lehet átkelni – ami egyenesen a község központjába vezet. Ezek az adottságok jelentősen megkönnyítik az esetleges menekülést, hiszen csak három bekötőutat kell szemmel tartani ahhoz, hogy az ember időben értesüljön egy esetleges rendőri beavatkozásról.

A jobb felső sarokban Sátor Lajos és Dora Ferenc közös fotója 2004-ből

Sátor nem is találhatott volna ideálisabb helyet arra, hogy elvonuljon a nyilvánosság elől, de közben mégis Dunaszerdahely közelében maradjon. Ehhez pedig az egyébként festői szépségű Alsóhatár polgármestere, Dora Ferenc is asszisztált neki, aki már régóta kapcsolatban volt a csallóközi nehézfiúkkal.

A falu első embere – akit amúgy a „Polgi” becenévvel illettek – egyidős volt Sipos Milánnal, a dunaszerdahelyi bűnszervezet korábbi vezetőjével. Dora tizenéves kora óta ismerte Sipost, együtt jártak iskolába egy dunaszerdahelyi szakközépbe. A későbbi polgármester tinédzserként – Siposhoz hasonlóan – szintén birkózott, és az edzéseken megismerkedett a birkózó kisfiúkkal: a nála kilenc-tíz évvel fiatalabb Sátorral, valamint Raiszékkal, Csabával és Szilárddal. Később Dora Raisz Csabával olyan közeli barátságba került, hogy szinte a saját fiaként kezelte. A „Polgi” már a kétezres évek legelején annyira össze volt melegedve a bűnszervezettel, hogy annak elöljárói 2002-ben az ő alsóhatári telkén kezdtek építkezni.

„Egyszer elmondtam Sátornak, az az álmom, hogy távol a külvilágtól, egy tanyán élhessek a családommal, ahol csak a kutyáimmal és a lovaimmal kell foglalkoznom. Később Sátor szólt, hogy találtak egy diszkrét helyet, ahol építkezni fognak. Felajánlotta, hogy csatlakozhatnék hozzá, Andorhoz és Kádárhoz, építenénk egy nagy házat, ahol volna hely mindannyiunknak. Belementem a dologba, és elkezdtük együtt felépíteni a házat”

– vall Vlčko a „projekt” indulásáról. Az erdő szélén és egy gyönyörű, patkó alakú holtág mentén fekvő óriási nyaraló tervei rövidesen elkészültek. A két bástyaszerű toronnyal ellátott építményben négy apartman kapott volna helyet, melyekbe a bandafőnök Sátor, valamint három legfontosabb embere – Reisz, Kádár és Vlčko – költözhettek volna be.

Nagy erőbedobással vágtak neki az építkezésnek. A Nagy Frédi által koordinált kivégző- és sírásóosztag tagjai – többek között Márik „Kövér” Andor és mostohatestvére Konkoly Szilveszter, valamint Bugár György – ezúttal fegyver és lapát helyett spaklit és fandlit ragadtak. Sátor apja is ott falazott velük, ahogy Vlčko is minden áldott nap kivette a részét a munkálatokból, a maffia többi tagja pedig teherautókkal szállította nekik a betont és az építőanyagot a félreeső helyszínre.

2002-ben, egy forró nyári napon lázas munka folyt az építkezésen. A hacienda és melléképületei már tető alá kerültek, és készülőfélben volt a telket körbeölelő négyméteres betonkerítés is.

Mivel Drevenák – a banda által “megvásárolt” nyomozó – garantálta, hogy a bűnszervezet ellen készülő rajtaütésekről Sátor időben tudomást szerez, a környékbeli bekötőutakat senki nem figyelte, mindenki az építési munkálatokra összpontosított. A falu határában viszont már egy rendőrségi konvoj, kommandós osztagok és nyomozók tartottak nagy erőkkel a helyszín irányába. A zsaruk szinte biztosak voltak benne, hogy néhány percen belül – végre valahára – bilincset raknak a tízes gyilkosság megrendelőjére. Soha azelőtt nem voltak ilyen közel a céljukhoz.

Sátor és Vlčko éppen pihenőt tartottak. Együtt üldögéltek a föléjük magasodó fák árnyékában, Vlčko lovai pedig karnyújtásnyira tőlük, állva szenderegtek. Semmi nem utalt arra, hogy bármilyen veszély leselkedne rájuk, így teljesen gyanútlanul beszélgettek, míg társaik az igát húzták a fullasztó hőségben.

Egyszer csak kiabálás hallatszott a telek bejárati kapuja felől, amire Sátor felpattant székéből, és a birtok oldalsó „vészkijárata” felé kezdett rohanni, mintha az életéért futna. Ott parkolt a Škoda Superbje, és amikor meglátta, hogy az autónál nincsenek zsaruk, egy kicsit fellélegzett, de nem vett vissza a tempóból. Ahogy kitépte a kocsiajtót, és beugrott a sofőrülésre, úgy beverte a fejét a kocsi tetőoszlopába, hogy azonnal dőlni kezdett belőle a vér, de nem törődhetett a sebesüléssel, menekülnie kellett.

Már indította is a kocsit, beletaposott a gázba, és gondolkozás nélkül a szántóföld felé vette az irányt.

Az volt az egyetlen szerencséje, hogy a környékre vezető földutak sorompókkal voltak ellátva, és mivel a rendőröknek a szántón kellett kikerülni az akadályt az oda vezető úton, a kommandósok egyik autója beragadt a sárba. Ekkor a rendőrök szóltak a helyszínre tartó helikopternek, várjon még egy kicsit, nehogy előbb érjen oda a helyszínre, mint a földi alakulatok, és elriassza a célszemélyeket. A helikopter visszahúzódott, ám ahogy ez megtörtént, a gépkocsi kikászálódott a sárból, és elérte az építkezést. A levegőből viszont még néhány percig nem volt, ki szemmel tartsa a terepet.

A kommandósok ekkor már rárontottak a dolgos társaságra, de az egyik rendőrségi operatőr, akinek az akció lefilmezése volt a dolga, még a kapu előtt tartózkodott. Kamerájába nézve egy személykocsi ütötte meg a szemét, ami óriási port felverve száguldott át a földeken. Az autó eltűnt a láthatáron, és a később „befutó” helikopter már nem találta meg a járműt. Ahhoz, hogy a maffiózót elfogják, soha többé nem kerültek ilyen közel.

Pedig Sátor életéből még több, mint nyolc év volt hátra.

(…)